Ezek a dolgok csak úgy eszembejutottak tegnap a bevásárlásból hazafelé menet. Van, amit nehéz elmondani egy országról, talán nem is mérhető, mégis, valahogy érzi az ember. Azt, hogy mennyire ki vannak itt számolva dolgok, ki van mérve a világ működése, hogy viszonylag béke van és nyugi. Amikor utánaolvasok híres, svájci cégeknek, mindig valami régi, kis vállalkozásról van szó, ami mára megnőtt. Amíg a világ többi részén háborúztak, forrongtak az emberek, addig itt egyszerűen csak csináltak valamit, tejport, cukorkát, nyomdát. És ahogy előadják a dolgot, a régi és mai folyamatokat látva, az az érzésem, hogy valójában szinte semmi ambíció nincs az emberekben itt, hogy azért működik sokminden, mert a feladatra koncentrálnak. Mintha lenne a politikai semlegességen túl is valami egyensúly. Persze, a nagyvállalatok is szeretnének elsők lenni, és örülnek, ha jól megy a biznisz, de ők sem törik magukat érte. Sajnos egy kicsit ezt érezni a legtöbb boltban is, általában udvariasak, de mintha egyátalán nem érdekelné őket, hogy veszek-e valamit, én dolgom. Néha érthetetlen helyen látok üzleteket, kis falu szélén butikot, ipari részen üres könyvesbolt, mintha csak mértanilag lenne kiszámolva, hogy oda kell egy, és majd máshonnan bejön. Leszámítva a mindenütt agresszív kábelnetes ügynököket, ritkán találkozom kapzsisággal. Pedig azt mondják, hogy az ember mindig többet akar a pénzből, igazából itt kevesebb is elég. Otthon mindig úgy éreztem, hogy kéne még, hogy akármennyi pénzem van, jobb lenne kétszer annyi, sosem elég. Lehet, hogy a bizonytalanság miatt, mert még egymillióval is elütnek a zebrán. Itt minden drága, de aztán annyi. Az orvos is csillagászati összeg, de eddig még sosem tukmáltak rám felesleges vizsgálatot, és a legtöbb helyről valami gyógynövénnyel küldtek haza. De visszatérve az elejére, ez a nagy balansz-érzés mindig a kereszteződésben fog meg. 2x2 sáv autóút, egy kanyarodó, buszmegállók, lámpák. A gyalogosnak jelezni kell. Ahogy az automatizmust figyelem, várom a sorom, még sosem kellett átrohannom, mindig sorra kerültem, valahogy mindenki sorra kerül, valahogy baromi igazságos a közlekedés-irányítás, még a kivételek is. A busznak mindig zöld. Ott állok, megnyomtam a gombot, az autók már mennek egy ideje, lassan én jönnék, de a busz, amiről leszálltam, utólér, és tudom, hogy most buktam a zöldemet, mert a keresztbe kanyarodó busz elviszi :) Emiatt fél perccel tovább várok, de szinte mosolygok rajta, mert tudom, hogy azt a buszt engedtem el, amin én is utaztam, és amire ezért számítani lehet, perc-pontosan érkezik, időben odaér. Az aszfaltban a lámpák előtt valamivel van egy csík, ami érzékeli az autókat is, egyes helyeken ez is váltja a lámpát - adott esetben pl. ha senki sem áll egy sávban, akkor az nem zöldül ki, minek. A buszokban meg van valami, amivel kizöldítenek mindent. Érdemes mögöttük haladni :) Vagy rajtuk.
Ismét egy svájci lemezt hallgatok. A 
Az idei Oscar-nevezettek közt találtam ezt a svájci rövidfilmet, aminek megtetszett az előzetese is. Az is közrejátszott még az érdeklődésem fenntartásában, hogy sehonnét nem tudtam letölteni, ezért végül megvettem ituneson. A film nem nyert végül Oscart, pedig jó, de annyira talán tényleg nem. A várakozásaimhoz képest nem volt olyan nagy szám, de a 2 dollárba belefért. A film 30 perces, még 2007-ben készítette Reto Caffi, több 
