The Lightmaker (2009) svájci-lengyel fantasy film, a Yello énekesének, Dieter Meier agyszüleménye. Ő a producer, a rendező, a történet kitalálója és írója, a zene egy részének alkotója, a speciális effektekért felelős, és még egy tucat helyen találkozunk a nevével a stáblistán, amelyet főleg lengyel nevek foglalnak el. A szereplők: Dieter Meier, Zbigniew Zamachowski, Cornelia Grolimund, Malgorzata Potocka, Rod Steiger, Johnny Melville. Vágók: Adam Bernardi, Rebecca Grace, John Travers. Zene: Boris Blank, Yello és Lily Haydn. A stáb - a történethez igazodóan - kissé kaotikus, ugyanis a film több, mint 20 éven át készült, rengeteg nagyszabású változtatással, teljesen újravágva és újraszinkronizálva, átírt dialógusokkal, átírt zenével stb.

Az 1988-ban, pontosan október 22-én született ötlet nyomán készült filmet hosszú huza-vona után 2001-ben mutatták be a Berlinálén. Ez idő alatt egyszer már elveszett a nyersanyag egy része, ami miatt a vétkes laborral 6 éven át pereskedtek. Gondolom, ezek az elveszett részek tartalmaztán a sztorit :)), a maradék nem aratott fényes sikert (bár kapott két díjat a WorldFest Houston-on), így a project kitartó szülőatyja újra nekiesett a filmnek, és összerakta másként. John Travers vágó a 7. vagy 8. volt a sorban, mikor megkapta a filmet, amelyet - mint honlapján írja - már elődje, Adam Bernardi is teljesen újjáalkotott a történet átírása, a jelenetek újraszinkronizálása, az aprólékos vágások által. Berlinre azonban még így is túl bonyolult és érthetetlen alkotás készült el, így a feladat maradt: követhetőbbé tenni a sztorit, új dialógusokat felvenni, rátenni. Ez azonban sajnos látszik/hallatszik is, a szöveget alig érteni, mert részint végig suttognak benne, másrészt a hangfelvétel se lett túl jó, és persze, sokszor látszik a lipsync. A végeredmény egy teljesen angol nyelvű film lett, pedig a színészek egy része saját nyelvén beszélt, így végül nem is saját hangjukon szólaltak meg, kivéve a főszereplőt (Z.Z.), aki újra rámondta a saját dialógusait. Újdonságként még egy narrátoros részt is betettek a történetbe, ahol Balthasar (Dieter M.) egy kisfiúnak meséli a sztorit, de az az igazság, hogy ettől nem lett igazán könnyebb megérteni. Oké, fantasy, tündérmese, kreatív látomás, de azért még ebbe is szükséges valami logika. Ez elvileg a következő:

Billy focilabdája beesik egy kertbe, ahol találkozik egy idős férfival (Balthasar - Dieter Meier), aki elmesél neki egy történetet a nála lévő, különös hegedűről. A történet New Yorkban játszódik, ahol egy fiatal hegedűművész, Rumo jár meghallgatásokra, és itt talál rá Balthasar, aki magával csábítja egy titkos, földalatti világba, Duke Osso középkori királyságába, amely egy sötét barlangrendszer. Itt található egy nagy, kristályokból álló gömb, amely a megfelelően átélt, különleges zeneszó hatására fehér fénnyel izzik, ez adja a környéknek az életerőt. Cserébe, csaliként, persze, egy gyönyörű nő is a képbe kerül, Mira, akinek Rumo játszik. Megszűnik-e vajon a szerelem, ha végre ünnepelt, sikeres zenésszé válik hősünk? Miből táplálkozik a zene éltető ereje? Kővé válik-e ő is?

Egy valami mindenképpen a film erénye, ami látszik is rajta, hogy rengeteg munkát öltek bele. Sok-sok ötlet, kreatív terv, ami aztán nem eléggé állt össze. A film első harmada egész jól indult, és segített az is, hogy az imdb-n egyetlen, lesújtó kritikát olvastam csak, így alacsonyra tettem az elvárásaim: valami őrült művészkedés lesz, remélhetőleg jó zenével, vegyük úgy, hogy egy másfél órás Yello-klip. Sajnos azonban a zene kevés volt, és csak kis mértékben yellós. A new yorki jelenetek után (melyekben még látni az ikertornyokat) a történet a misztikus világban folytatódik, ahova amolyan Alice Csodaországban jelleggel, egy üregbe zuhanván kerül hősünk. Előtte még volt egy jópofa utalás Hitchcockra a repülőgépre szállás előtt a mezőn. A lenti felvételek nagy része fekete-fehér vagy színezett, az életerőtől függően. A hangulat kissé Gilliam/Lynch-szerű, sötét, a világítás, a kosztümök bizarr, ám kreatív látványt nyújtanak, de aztán a meglepetéssel kevert elborzadás után idővel már inkább fárasztó ez az egész vízió, amelyet nézve nehéz elkerülni az azon való töprengést, a készítők vajon milyen tudatmódosító szer hatása alatt lehettek. Ez már csak azért is gyanús, mert Dieter Meier az egész ötlet megszületését egy konkrét, emlékezetes dátumhoz köti, bár aztán lehet, hogy aznap csak egy alpesi legelőn ülve hallgatta a tehénkolompolást, aztán elaludt, és ezt álmodta :) Erre utalhat, hogy a film egyik első címe még "Once Upon a Dream" volt.

A rengeteg munka, különleges kosztümök ellenére elég szerénynek tűnik a megvalósítás, vagy legalábbis old-school, semmi digitiális effekt. Pedig a sztoriban van potenciál, újra kéne forgatni az egészet mai technikával. Ez a toldozgatás-foltozgatás, amit a '88 óta készülő filmen végeztek, bár az előző verzióhoz képest segített rajta, sok esetben mégis problematikus. Egyrészt ragaszkodni kellett a meglévő, megmaradt nyersanyaghoz, amit aztán szinte kockánként raktak össze, új párbeszédekkel, amiken látszik, hogy utólag készültek. Egész egyszerűen az egész filmen látszik az erőlködés. Túl hosszú lett, túl bonyolult, a végére pedig unalmas. (Sokat akar a szarka..) Itt láthatunk egy részletet, csak, hogy legyen elképzelésünk.

Egy dolog azonban sokat dobott rajta szerintem, az új soundtrack. Bár a régit nem hallottam :) A 2001-es verzión ugyanis még Christophe Beck és a Yello szerepelt a zene rovatban, sőt, a filmzene cd-n is megjelent. Ez annyira ritkaság, hogy még információ se nagyon található róla. A mostani stáblistán viszont más a felállás: Boris Blank (a Yello zeneszerzője, Dieter társa), a Yello és Lili Haydn szerepelnek. Utóbbi egy hegedűművésznő, gondolom, vele "szinkronizálták" újra a hegedűs részeket (erről nem találtam semmi infót). Már a film közben is feltűnt, hogy sok ismerős hangeffektet, pár másodperces dalrészletet hallottam nemrégi Yello albumokról, de csak ekkorra, a végén esett le, hogy ennek az újraírt soundtrack az oka, ugyanis a cégefőcím alatt egy, a zenekar jövő héten megjelenő, új albumáról (Touch Yello) szóló dal szólt, a Stay. Meg volt egy kisebb dallam innen, ill. az audis cdről is. Ezek a pillanatok, a zenés részek nyújtottak igazán élvezetet csak, de nagyon ritkán, pedig az egész sztorinak erről kellett volna szólni, hogy a zene olyan nagy hatású dolog, ami egy egész közösséget, világot életre kelt. A hegedűszólók nagyon szépek voltak, csak keveset keveredett bele yellós zene, viszont jól szólt mind, a feliratokban láthattuk, a Dieter által pár éve megvásárolt amerikai audiotechnikai cég, a Euphonix segítségével.

Még egy érdekes dolog merült fel, amikor a film után beszélgettünk páran, ami szintén arra utal, hogy valamiféle nagy hatású víziója lehetett Meiernak: ugyanez a sztori szerepel elmondva a Dr. Van Steiner c. régi daluk 1995-ös remixjének elején, amely a Hands on Yello albumon található. "A magical cave, the empire of the ghost of shadows. A young man plays with all his stength and soul upon a bizarre sound machine The darkness dissolves Giving way to a gigantic illuminated snowball. Inside the lights continue to dance Taking life from the music" A film kristálygömbje és a hógolyó (snowball) egyezése már csak azért is egyértelmű, mert a film eredeti címe Snowball volt, és még a régi filmzenealbumon is ez szerepel.

A premierről: A Zürich Film Festival keretében, szeptember 26-án volt a Director's Cut bemutója, amelyre a készítők egy része is eljött. A vörös szőnyegre, amelyet a fiatal és szerény filmfesztiválhoz méreteztek (kb. 5 méter volt, sikongó tömeg nélkül:) hatra várták Dieter Meiert. Ott álltam én is lesben, mikor hallottam a mögöttem beszélő bennfenteseket, hogy "Dieter mindig késik", s így is lett. Aztán megjött, stílusosan, elegánsan, igényesen öltözve, kedvesen beszélgetve ismerősökkel. Nem lehet nem imádni, olyan szimpatikus, jóhumorú, egyedi személyiség. A türelmetlen tévések belógatták a mikrofont, és elkezdték rögzíteni a magánbeszélgetéseit, aztán idővel sikerült ráterelni a szőnyegre is, hogy egy-két kamerának nyilatkozzon. Közben beslisszolt a moziajtón Boris Blank is a családjával, a Yello klipekből megszokott öltözködési stílben, lila nadrág, ing. A film után a vászon előtti színpadon volt egy beszélgetés még, Dieter elmesélt pár dolgot a filmről, majd felhívta maga mellé a film szereplőit, akik eljöttek: Mira, a kissrác, még páran; aztán pedig Boris. Megköszönték egymás munkáját, a közönség pedig udvariasan tapsolt.

Megvallom őszintén, ha ez valaki másnak a filmje, a felénél kimegyek én is. Pedig voltak benne bőven értékelhető dolgok, jó ötletek, ha valaki odafigyel. Ehhez azonban, és az egész esemény élvezetéhez, vagy elborult filmesztétának kell lenni, aki bármit szívesen elemez, vagy gazdag sznobnak, aki csak kiöltözni megy, vagy Yello-fannak, mint én. :) Ha Dieternek lenne még egy filmre való fölös pénze, és pont az én véleményem kérdezné, szerintem egy Yello-zenével és hangzással komolyan teletűzdelt animációs filmet lehetne ebből csinálni, mondjuk, 60 percest. Az ilyen élénk fantáziával, víziókkal teli történetnek jobban áll a cgi, mint a csörömpölő bádogkosztümök és 80-as évekbeli látványeffektek.

[köszi a tippet suggesticnek:] A Yello: Tremendous Pain (1984) videóklipje is a film anyagából készült:

[A képek a film néhai hivatalos oldaláról származnak.]
[[Engrish version here]]